Peller Anna

Sokan felkapták a fejüket a 2012. november 25-i „Magyarország, szeretlek!" televíziós műsorban egy hangra, mely nagyon ismerősnek tűnt.
Első hallásra gondolhattuk volna, hogy Peller Anna a Zeneexpressz népszerű előadója jódlizik, csak később derült ki, hogy Anna lánya volt, aki örökölte a hangot, mely keveseknek adatott meg és nincs az a dal, melyet el ne tudnának énekelni.

Anna lánya elmesélte, hogy három éves kora óta színésznő szeretett volna lenni és „hála a jó Istennek" az is lett.
Köszönhette mindezt, kitartásának és annak, hogy időközben édesanyjától, Peller Annától megtanult jódlizni.
Az egyetemi felvétel nem volt könnyű Anna számára , mely nagyon érződött a hangulaton. Aztán gondolt egyet és el kezdett jódlizni. Már a levegőben benne volt, hogy győzött és sikeres felvételt nyert az egyetemre. Azóta Peller Anna lánya, aki szintén Peller Anna, az Operettszínház csodálatos színművésze, ki nagyon népszerű és teljesült álma, melyet édesanyjának köszönhet, hogy megtanította jódlizni.

Peller Anna fontosabb szerepei: Apácák (Mária Regina), Hegedűs a háztetőn (Golde), Én és a kisöcsém (Vadász Frici), Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (Beverly), Chicago (Roxie), Nine (Carla Albanese), Jövőre, Veled, Itt! (Doris), A Kaukázusi krétakör, Abigél, Cigányszerelem, Rebecca, Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, Szép nyári nap, Viktória.

Elmondom hát mindenkinek!

2012 november 12. | Szerző: vendegatestemben@gmail.com

Amikor elterjed a várandósságunk híre, készítsük fel a kispapákat, hogy mostantól végképp a babát a pocakban hordozó kismamáé lesz a főszerep – egészen a szülésig (mert utána valószínűleg mindenki csak a babára lesz majd kíváncsi…).

Túl az embert próbáló időszakon, végre-valahára, megoszthattam mindenkivel, hogy babát várok! A Story Magazin munkatársai voltak a leggyorsabbak, egy fotózáson azonnal kiszúrták a változást, de annyira jó fejek voltak, hogy hetekig őrizték a kis titkunkat, míg túl nem voltunk a kritikus, első három hónapon. Amikor viszont eljött az idő, sebtében lebonyolítottunk egy kerti fotózást. Gyuri nem kedveli annyira (ez igen enyhe kifejezés…) az ilyen típusú felhajtást, de azt azért elismerte, hogy a születendő gyereknek apja is kell, hogy legyen a képeken (csakúgy, mint a való életben ). Elmeséltük az első időszak történéseit, válaszoltunk az újságíró minden kérdésére, és már kész is voltunk.

Nem tudom elmondani, mennyire vártam már, hogy végre túlessünk ezen, és rettentően boldog vagyok! Hogy miért? Hát azért, mert végre belekiabálhattam a világba, hogy milyen boldog vagyok, amiért növekszik bennem valaki, és nem kell tovább titkolózni senki előtt. Na meg, mert végre nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene amiatt, hogy kikerekedtem az utóbbi időben… Volt, hogy azt figyeltem, vajon mit gondolhatnak az emberek, ahogy elkezdtek felkúszni rám a plusz kilók, hogy észre vették-e egyáltalán, és vajon mit gondolhatnak. Igen, tudom, hogy ezt nem gyengén paráztam túl, de mindennek, ezennel VÉGE!!!

Komolyan megkönnyebbültem, és még valami van, amivel nem számoltam: nincs is rá szó, milyen jó érzés fogadni az özönlő gratulációkat! Gyuri panaszkodott is, hogy ő szinte alig kapott. De azt hiszem, a szívmelengető gratulációk fogadása, elsősorban a kismamák privilégiuma. Ráadásul a férfiak (ugye, neki több a férfi barátja – legalábbis úgy tudom…), nem feltétlenül ugranak egymás nyakába egy-egy ilyen típusú hír hallatán. Többnyire megmaradnak a bíztató hátba veregetésnél és kissé távolságtartó kézfogásnál, elvégre ők mégis csak komoly, felnőtt férfiak, nem igaz? A másik pasis reakció, a gratuláción túl, általában a viccesnek szánt, ám többnyire keserédes, szurkálódó megjegyzések, úgy, mint: használd ki, amíg még van szex; vége az életednek, öregem; rövidesen semmit nem fogtok aludni; vagy ne hagyd, hogy befektesse az asszony kettőtök közé a gyereket, soha többé nem fogod tudni kirobbantani az ágyatokból! És ezek további, „szellemes” variációi. Jó, elismerem, lehet, hogy egyiknek-másiknak van némi igazságalapja, de akkor is bosszantóak…

Az én drága barátnőim és kedves nőismerőseim viszont elárasztottak a kedvesebbnél kedvesebb, jókívánság üzenetekkel. Úgy éreztem magam az elmúlt egy-két napban, mintha puha, ölelő karok vennének körül, és mindenki legalább egy simogatást vagy csak egy puszit szeretne adni, olyan biztonságérzetet keltő, felemelő érzés! Gratuláltak a volt osztálytársaim, ex-munkatársak az RTL Klub-tól, a TV2-től, Orosz Barbara tündéri üzenetet küldött, Szily Nóra meghatót, Tatár Csilla pedig felhívott, és közölte, hogy szerinte „tök menő”, hogy gyereket várok ), végül, de nagyon nem utolsósorban, a Story4 csatorna egész csapata egy emberként ölelt a keblére (kicsit olyan, mintha a csatorna közös babáját várnám).

Ahogy megjelent az első cikk a várandósságomról, gyorsan terjedt a hír. Még aznap hívtak az Aktív című műsortól, miszerint forgatnának velem a témáról. A mi munkánkban ez igenis, fontos, annak szerves része. Aminek van előnye, de akad hátránya is…

Ilyenkor megkezdődik az egyezkedés: mit szeretne látni a riportban a szerkesztő, mit a főszerkesztő (ők általában sokkal többet, mint amit az alany valaha elképzelt volna…), és mire hajlandó a szereplő – ez esetben, én. Dórival, a riporterlánnyal szerencsém volt, tényleg egy tündér! Sikerült megállapodnunk, így maradhatott ki, hogy ultrahangra menjek a nőgyógyászomhoz (még a dokit sem szívesen mutatnám meg, és nem azért, mert bármi gond van a küllemével, egyszerűen én ezt rettentő intim kapcsolatnak és helyzetnek tartom, amit nem szeretnék mutogatni), de némi harc árán, a 3D-s ultrahang felvétel bemutatását is megtarthattuk a családunknak.

Először egy nagy babaáruházban forgattunk, ott találkoztunk. Még soha nem voltam ilyen üzletben (egyetlen egy barátnőmnek van csak gyereke, neki vettem ugyan ajándékot, de az egy kis üzlet volt, és nem olyan szemmel néztem körül akkor, mint most…). Gyakorlatilag minden apró használati tárgyra, ruhadarabra, játékra meghatódva, kibuggyanó könnycseppekkel csodálkoztam rá, mindent meg kellett nyünyörgetnem.

 Eddig babonából nem mentem ilyen helyek közelébe, olyan jól esett végre kicsit körülnézni, és elképzelni, milyen lesz majd Gyurival válogatni a baba-holmik között, a mi kicsikénknek. Végigmentünk a helyen, Dóri mindenhol feltett néhány kérdést, én pedig készségesen válaszolgattam. Itt egy óra alatt végeztünk.

Áttaxiztunk a következő forgatási helyszínre, egy jóga stúdióhoz. Ezalatt az út alatt zajlott le életem egyik legszürreálisabb beszélgetése a taxisofőrrel: maga az a bemondó hölgyike, nem? – jött a kérdés, indulás után. Örvendek, uram! Hol van maga, kevesebbet látom, szült? Nem, épp most várok babát. Maga sokáig lesz fiatalos, olyan az arca, mint a páromnak, szőke, kék szemmel, világos bőrrel, azok mindig soká fiatalok maradnak – váltott témát hirtelen. A próféta szóljon magából, uram! De aztán, amikor megy majd vissza a képernyőre, le kell majd fogynia rendesen! Nna, témánál vagyunk, ne mondjon nekem ilyeneket, mert megverem – és ezzel a lendülettel meg is suhintottam a vállát. Pontosan tudom, hogy ez a helyzet, majd igyekezni fogok…! Mire ő: egyébként az én párom nagyon csinos, negyvenes, mégis harmincas fickók udvarolnak neki. Hát, akkor vigyázzon rá, tartsa meg! – vetettem közbe. De hogyan, ha nincs pénzem? (Nem is értem, milyen logikai úton jutottunk el idáig, de igyekeztem alkalmazkodni…) Ne már, egy nőnek nem a pénz az első, sokkal fontosabb, hogy a szeretetével elhalmozza, és úgy hordozza a tenyerén, hogy kimutatja az érzéseit! Hajrá! – Ezután mosolyogva levonta a végkövetkeztetést: hát, én még soha nem beszélgettem egyetlen nővel sem ilyen közvetlen hangvételben! Nnna, ezért tényleg megsajnáltam egy kicsit. Milyen kapcsolatai lehettek eddig?

Ebben a hangulatban érkeztünk meg a jóga stúdióba, ahol egy nagyon kedves, önmagával és a világgal láthatóan harmóniában élÅ‘, jóga oktatónÅ‘ fogadott bennünket. Átöltöztem, és folytatódhatott a forgatás, végigcsináltunk jó pár gyakorlatot. AlapvetÅ‘en jól esett a nap végén még egy kis, kikapcsoló mozgás. A felvétel csúcspontja az volt, amikor épp terpeszülésben elÅ‘rehajolva a következÅ‘ instrukciót kaptam: jó, és most lélegezz a hüvelyeden át, jó mélyen, hosszan! Kábé fél percig sikerült megtartanom az átszellemült állapotot, amikor kibuggyant belÅ‘lem a röhögés – azt hiszem, nem ez lesz az a megszólalás, amit Dóri végül beszerkeszt a riportba, de reméltem, hogy cuki kis anyag lesz belÅ‘le. Az lett!  :)

Görcsölés, para, mégtöbbpara.

2012 november 10. | Szerző: vendegatestemben@gmail.com

Minden kismama készüljön fel, hogy ha esetleg korábban aggódós, már-már görcsölős típus volt (legyen szó munkáról, szeretteink jóllétéről vagy egyéb magánéleti helyzetekről), akkor ez nagy valószínűséggel meghatványozódik a babavárás során – velem legalábbis így van.

para, parább, legmégparább…

Már a nyaralás vége felé is motoszkált a fejemben egy ijesztő gondolat, és mire haza értünk, még inkább felerősödött az aggodalmam. Tegnapra szinte óránként ezen járt az agyam, és végül, mára kirobbanthatatlanul befészkelte magát az elmémbe (ilyenkor szinte belehergelem magam egy-egy negatív gondolatmenetbe): mióta pár hete elmúlt a hányinger, és még mindig nem érzem, hogy mozogna a bébi, nincs semmi jel, amiből sejthetném, hogy a kisbabám jól van odabent! Most komolyan megértettem, miért mondták azt, hogy jó, ha émelyegsz, mert akkor szinte tuti-biztos, hogy jól érzi magát, és megfelelően fejlődik a gyereked. De amíg túl pici ahhoz, hogy megérezzem a mocorgását, inkább frusztrál, hogy nincs semmi bajom – igen, nem vagyok normális! De mi van, ha nincs jól, ha nem mocorog, ha valami baja van, valami nincs rendjén? Reggel, félálomban annyira belehergeltem magam ebbe az egészbe, hogy fél hétkor felhívtam szegény édesanyámat. Elmondtam neki, hogy mi is a helyzet, – mire a mondandóm végére értem, természetesen ömlöttek a könnyeim, mint gyerekkoromban, amikor valami rossz élménnyel mentem haza a suliból, és csak az ő szavai és simogatása tudott megnyugtatni. (Ezért lehet, hogy ha valaki megsimogatja a fejemet, vagy ha a fodrász igazgatja a hajamat, egy pillanat alatt elillan minden sötét gondolatom, és szinte alfa állapotba kerülök – zzzzzzz…)

Az alfa állapot épp nem fenyegetett, anyukám neki állt hát vigasztalni – meg apukám a háttérből, mert ő is végighallgatta aggódva, hogy mi baja van az ő kisebbik lányának. Kicsikém, hát hányadik héten jársz, tizenhatodik? Ilyenkor még nem is érezheted, még olyan nagyon picike a babád! Majd a félidőnél megmozdul, meglátod, és nem fogsz idegeskedni! Most viszont tudatosan higgadj le, nyugtasd meg magad, NINCS SEMMI BAJA, érted?! – Igen, anyu, ugye nihihincs? – nyüszmögtem. Te is csak félidőben érezted, hogy mozgok odabent? Igen! Akkor jó! Szeretlehehek! …

Később mentem kismama jógára, de még ott sem tudtam szabadulni a frusztráló gondolataimtól. Nem kellett gurunak lenni hozzá, bárki észrevehette, ha rám nézett, hogy nem vagyok harmóniában önmagammal. Az egyik kismama (aki már a 33. héten járt és ikrekkel várandós), aki a mellettem lévő szőnyegen csücsült a falnak támaszkodva, megkérdezte, hogy minden rendben van-e? (Hiba ilyet kérdezni, azonnal megremegett a szám sarka…) Mondtam, hogy igen, csak… – és röviden összefoglaltam a félelmemet. Annyira tündér volt, ő is megnyugtatott, hogy biztos, minden rendben. Hiába erősködtem, hogy egyesek állítólag már a 16. héttől érzik a baba mozgását – legalábbis ezt olvastam több könyvben és internetes fórumokon. Mondta, hogy az első babánál ez biztosan nincs így, és hogy pontosan tudja, hogy ez az időszak, a 13. héttől kábé a 20.-ig, amíg meg nem érzi az ember, talán a legnehezebb időszaka a várandósságnak. Ráadásul még igazán nagy pocakja sincs a kismamának, mintha pár hétig nem érezhetné várandósnak magát. A szememben pedig csak gyűltek a könnyek, de összeszorítottam a fogaimat, és megembereltem magam – ez már tényleg kezd ciki lenni, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok bekönnyezni, mint valami törpe vízerőmű. És nem mondom, hogy sikerült teljesen megnyugodnom, de próbálkozom…

Hála Istennek, eljött az újabb orvosi vizsgálat ideje. A dokim megint remek hangulatban fogadott, megnéztük a kicsikénket. Nagyon vártuk, hogy a saját orvosom is megerősítse, vagy cáfolja, amit a 13. heti ultrahangon mondott a szépséges doki. Olyan kitartóan és alaposan igyekezett megtalálni a pici „valamijét”, mintha csak egy rejtett kincset keresgélne. Tíz perc után végül „feladom”-arckifejezéssel felénk fordult, és azt mondta, ő bizony nem merne tippelni, várjunk még pár hetet. Hááát, jóóó… De doktor úr, a másik vizsgálaton, az ultrahangos orvos (Balázs) megkockáztatta, és letette a voksát! Igeeen?! Hát, azért az aztán végképp nagyon korai még, de kétségtelen, hogy ő sokkal több ilyet látott, hiszen ez a specialitása, mindenesetre, elég vakmerő. De ismerem a Balázst, jó orvos, nálam tanult műteni, – na, majd meglátjuk… Éreztem, hogy ezzel picit megpiszkáltam a dokim szakmai hiúságát, úgyhogy gondoltam, megpróbálom elterelni a gondolatait, bár lehet, hogy nem a legjobb módszert választottam.

Felöltöztem, visszaültünk az asztalhoz, és kibukott belÅ‘lem: hát, doktor úr, tudja, ez a srác, ez valami elképesztÅ‘ szép! Komolyan? Gyuri kénytelen-kelletlen, beismerÅ‘en: igen, sajnos azt kell mondanom, hogy még nekem is feltűnt… Folytattam: tudja, doktor úr, maga is GYÖNYÖRÅ°, de ez a srác, zavarba ejtÅ‘. Na, hát, ez új, ezt eddig más még nem említette – már nevetett. Nem csodálom, más is biztos, hogy zavarba jött tÅ‘le, vagy baj van az esztétikai ítélÅ‘képességemmel. Úgyhogy én nem szívesen hagynám, hogy hosszútávon Å‘ vizsgáljon és kezeljen.  – E ponton zártuk le a témát, miután rádöbbentem, hogy ebbÅ‘l sehogy se jövök ki jól… Ugyanis most már a doki után Gyuri is fészkelÅ‘dni kezdett.

A következő lépés, hogy bemegy vérvételre a Szent István kórházba, reggel 7-re. Ebből a mintából végzik majd el az AFP és a HsBnAg szűrést (az egyik a nyitott gerincet mutatja ki, a másik pedig a hepatitiszt). Köszönjük, doktor úr!

várakozás…

Ma reggel, miután váratlanul visszaköszönt róka pajtás, és kiadtam azt a három korty vizet, amit le merészeltem nyelni a vérvétel előtt, már hétkor ott voltunk a kórház nőgyógyászati osztályán. Szereztünk egy sorszámot, így lettem a tizenhatodik vérvételre váró kismama. Egyenként, kikiáltással szólítottak bennünket, a sor viszonylag tempósan haladt. Mire Gyuri visszajött a büfé-felkutató expedíciójáról, már mehettem is be. A szobában kígyózó sor várt, az előttem beszólított öt-hat kismama várakozott a vérvételre, miután túl estek az adminisztráción. Javaslom, mindenki tartson magánál egy kis üveg hideg vizet és egy banánt vagy almát, amit gyakorlatilag a tű kihúzása után azonnal betömhet a szájába – a további émelygéseket megelőzendő.

Az egyik sarokban egy nagy pocakos kismama ült, tappancsokkal a hasán, és egy gépből, amihez csatlakoztatták a tapadókorongokat, hangos szívverés hallatszott, de olyan, mintha víz alól szólna. Néhány hét, és én is megtudom, miért csinálták ezt vele… A másik sarokban két nővérke ügyködött. Elkérték az adataimat, végül még a kilóim számát is firtatni kezdték. Utálom ezt a kérdést, minden körülmények között. Közelebb húzódtam hozzájuk, mintha egy titkos kódot kellene átadnom, és odasuttogtam a valós adatot, mire az egyikük kétkedve végigmért, és azt mondta: az nem lehet, az túl sok, hát tök vékony vagy! UGYEEE?! Ugye, hogy túl sok? Tuti, hogy az otthoni mérlegemet kivágom az ablakon! De sajnos igaz, csak magas vagyok, és eloszlik rajtam… Viszont, köszönöhöhöööm, már ezért megérte ma felkelni! Egy-kettőre lecsapolták a vizsgálathoz szükséges vért, és már mehettünk is reggelizni, végreee! Eredmény két-három hét múlva lesz.

Egy órája bejelentkeztem újabb ultrahangos vizsgálatra. Megpróbáltam másik orvoshoz időpontot kérni, mert tényleg zavarba ejtő a szép doki, de esélyem sem volt. A nevem alapján ugyanis a recepciós lány emlékezett, hogy kinél voltunk legutóbb. Mondtam, hogy jó lesz a doktornő is, aki ott rendel, de mintha meg se hallotta volna: nem, nem, van a Balázsnál is hely! Akkor három hét múlva várunk titeket, Mariann! – Köszönöm szépen…

Hurrá, nyaralunk!

2012 november 7. | Szerző: vendegatestemben@gmail.com

Az utóbbi napok feszültségei megerÅ‘sítették bennünk, hogy ideje már pihenni egy kicsit. Gyakorlatilag úgy érzem, pattanásig feszült idegekkel kúsztam el a nyaralásunk hetéig. Ezt a pihenést már öt hónapja megszerveztem, és nagyon vártuk, és imádkoztunk, hogy elmúljon a hányingerem, mire az utazásra kerül a sor. Mázlink van!  :)

Viszonylag gyorsan becsomagoltam, csak egy apróság zavart meg: egyik pillanatról a másikra zokogni kezdtem, leültem az ágyra a szépen összehajtogatott, rendszerezett ruháim mellé, és feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyeim. Elgondolkodtam, hogy most mégis mi a frászon akadtam ki, és arra jutottam, hogy az ég egy adta világon SEMMIN! Semmi nem járt a fejemben, értitek? Üres volt az agyam – micsoda önvallomás… De most komolyan, a hormonjaim a bolondot járatják velem. Befejeztem az elsősorban bővebb, nyári ruhák becsomagolását, és megállapítottam, hogy ez a tökéletes pillanat, hogy egy kicsit környezetet váltsunk, és új impulzusok érjenek, amik elterelik a figyelmemet a saját testi- és lelki változásaimról.

Wizz Air-rel utaztunk. Mivel a gépünk reggel, fél 8-kor indult, fél ötkor keltem (ami nagyon nem esett jól), hatkor ott álltunk a Check-in pult előtt, a kígyózó sorban, hogy feladjuk a csomagjainkat. Csak amikor sorra kerültünk, tudtuk meg, hogy 5órás késéssel indul majd a gépünk, fél egy körül. Sokkot kaptam, mi a frászt fogunk itt 6órán át csinálni, és mikor reggelizünk máááár???

Kérdeztük, hogy elmehetünk-e, teszem azt, haza, miután kiderült, hogy nem engednek be a terminálba se minket, nehogy a túl sok ember miatt káosz legyen. A válasz a kérdésünkre: nem mehetünk sehova, csakis saját felelősségünkre. Oké, látja valahol közeledni a gépünket a radaron? Nem. Lát rá akár egyetlen százaléknyi esélyt, hogy előbb ide érjen a gépünk, és elinduljon? Nem. Akkor maga mégis mit tenne a helyünkben? Hááát, hazamennék… Köszönjük.

Bizony, inkább haza mentünk, hogy nyugodt körülmények között töltsünk legalább két órát, és együnk végreee! Otthon jó alaposan megetettem a gyereket…:) és láss csodát, 12:35-kor tényleg elindult velünk a repülő – megérte fél 5-kor kelni… Ekkorra megbeszéltem a szállásadónkkal, hogy a postaládába teszi a kulcsokat, miután akkor senki nem lesz ott, mire megérkezünk.

Már csak a bérelt autónkat kellett felvennünk – szerencsére mindent előre lefoglaltunk, és kifizettünk a neten. Szerintetek melyik rent-a-car cégnél állt a legvastagabban kígyózó sor? Hát, persze, hogy a Goldcar-nál(eszetekbe ne jusson!), ahonnan mi is bérelni szándékoztunk – beálltunk hát a sor végére. Gyurinak itt gurult el végleg a gyógyszere: fennhangon közölte, hogy ez alsóhangon két órás sorban állást jelent, és hogy soha többé nem megyünk nyaralni! Én pedig miközben újfent éhséggel küszködtem (délután ötkor – tehát 12 órája már „nyaraltunk”), próbáltam őt lehiggasztani – a sorban honfitársaink is álltak… Kiderült, hogy a reptér ezen területén nincs se büfé, se étterem, se egy nyomorult kávézó, pedig addigra kánont kopogott a szemem a kisbabáméval az éhségtől. Végül egy szegényes ajándékboltot találtam, ahol kesudiót és diákcsemegét vettem, Gyurinak meg csokit, hogy emeljem az endorfin szintjét – ráfért. Végül is, igaza lett, pontosan két órát álltunk sorba. Mint vert sereg érkeztünk meg a szálláshelyünkre, – megkezdődött a nyaralásunk, juhuhuhuu…

A másnap sokkal kevesebb feszültséggel indult, végre elkezdtük élvezni a nyaralásunkat. Felfedeztük Calahonda városkát, lementünk a partjára, végre, itt a tengeeer!!! Miután némileg gyarapodtam az utóbbi időben, és még nem foghatom a babám súlyára (mivel szerintem ő még kábé mérhetetlen súllyal rendelkezik), nem éreztem magam a topon, de külföldön könnyebben elviseli az ember, miután nem kísérnek árgus tekintetek, keresve a hibát a külsőmben vagy az életemben… Ám a strandon olyan testekkel találkoztam, hogy kicsit visszatért az életkedvem. Nekiálltam hát kerekded, meglett asszonyokat fotózni, akik egy szál bugyikában, szabadon csüngő kebleikkel élvezték a tenger, a homok és a Nap érintését, mindenféle gátlás nélkül. Mondtam is Gyurinak, hogy legeltesse csak nyugodtan a szemét…

Én azonban újabban nem bírom a napozást. Azelőtt simán kint feküdtem a napon órákig (természetesen, a tiltott órákat igyekeztem kihagyni), ez a barátnők szórakoztató társaságának is köszönhető volt. Mostanra viszont, húsz perc után úgy éreztem, hogy elájulok, ha nem húzódhatok azonnal árnyékba, úgyhogy szinte fehérebben jöttünk haza a nyaralásunkból, mint ahogy elmentünk. Azt mondta az egyik ismerősöm, hogy állítólag, ha télen születik a bébi, akkor nem bírja úgy a napozást és a meleget, ezért lehetséges, hogy most én sem bírom.

Így hát a környék látnivalói felé fordultunk – szegény Gyurinak nem nagyon volt választása, alkalmazkodott hozzám/nk. Szinte mindennap megnéztünk valamilyen állatfarmot, bio parkot vagy erődítményt, sőt, az egyik délutánon az én Szerelmem végre gokartozhatott is, ahol lekörözte a nála kábé 40kg-val könnyebb, és 25 évvel fiatalabb vetélytársait. Itt láttam meg először, hogy milyen lesz a fiúnk – ha tényleg fiú lesz -, ahogy a hosszú póklábaival ült azon pici gokarton, fején a bukósisakkal, és sütött róla a harci kedv…:)

Gyuri a születésnapomon egy delfináriumba vitt, amit én még sosem láttam. És ahol a delfin-show-n szétsírtam az agyam, még jó, hogy volt rajtam napszemüveg. Annyira megható, hogy ezek az intelligens állatok ilyen játékosak, és hajlandóak együttműködni a gondozóikkal. Egyszerűen gyönyörű szép volt az egész.

A kirándulások időtartama egyébként max. másfél óra volt, egy órányi poroszkálás után, alig tudtam vonszolni magam, és vártam, hogy visszaérjünk a szállásra, ahol majdnem minden délután úgy aludtam másfél órát, mint akit fejbe vertek egy szép, nagy bunkóval. Biztos, van olyan kemény, „tökös” kismama, akinek meg se kottyan, mondjuk, egy kis hegymászás, engem viszont már a domb tetején álló erődítmény is kikészített.

Ami pedig a nyaralás alatti várandós-szexet illeti, csak annyit mondanék, hogy nem tesz neki rosszat a környezetváltozás…:))

Már szinte a szerencse kegyeltjeinek éreztük magunkat, amikor kiderült, hogy hazafelé a repülőgépünk csupán 30 percet fog késni. Ennél a társaságnál a vészkijárat melletti helyek lefoglalhatók, ha nagyobb lábtérre van szüksége az embernek. Gyuri két méter, ezért érthető módon, mi ezt a megoldást választottuk. Azonban mire az ülésekhez értünk, egy idősebb, spanyol házaspár teljesen logikátlanul úgy foglalta helyet, hogy csak úgy tudtunk volna leülni, ha a folyosó plusz két ember választ el minket egymástól. Máris kezdtem pánikolni. Mivel félek a repüléstől, mindig jó, ha valaki fogja a kezem (egyszer olyan is előfordult, hogy egy idegen tartotta bennem a lelket, és fogta a kezemet a fel- és leszállásnál). Azonban most, hogy a hormonok tomboltak bennem, úgy éreztem, hogy közel a világ vége, ha még a kis családunkat sem tudjuk együtt tartani. A stewardess azonnal a segítségünkre sietett, megkérte az idősebbik párost, hogy a másik, már ott ülő párhoz hasonlóan, legyenek szívesek beljebb ülni, eggyel, az ablak mellé. Így csak a folyosó választott volna szét minket, de legalább tudom fogni Gyuri kezét a fel- és leszállás közben, rendszerint ki is csordul ilyenkor a könnyem (bár, ha belegondolok, ma már szinte mindenen elsírom magam, hála a hormonok áldásos hatásának). Nem – jött a kiábrándító válasz a spanyol asszonyságtól. Nem, mi fizettünk ezért a helyért, és a férjemnek gyakran kell kimennie a mosdóba! Ezen a ponton a stewardess kiszállt a beszélgetésből. Mondtam a „kompromisszumkész” asszonyságnak, hogy mi is pont ugyanannyit fizettünk ezekért a helyekért, és azért, hogy én is a férjem mellett ülhessek az úton. De, akkor sem…

Én leültem a folyosóhoz közeli székre, Gyuri pedig bepasszírozta magát a nő mellé, az ablakhoz, és megkezdődte a hadjáratot! Módszeresen kezdte kikészíteni a párost, elsősorban a nőt, aki közvetlen mellette ült: amikor az ki akart nézni az ablakon, az én uram azzal a lendülettel behúzta a sötétítőt, jelezve, hogy nem biztos, hogy jól döntöttek, amikor nem hagytak minket egymás mellé ülni. Ezután kifordult felém, és elkezdett zavaróan emelt hangon beszélni: mit fogunk vacsorázni, kicsikém!? Van otthon valamink, vagy menjünk el vásárolni? A nőnek szinte lobogott a haja a hangerőtől. – Mindegy, hogy mit, csak beszélj, és minél hangosabban, hogy érezzék a törődést. Elvégre, ha ők beszélgethetnek egymással, akkor mi is!

Majd elővett egy újságot, és átnyújtotta nekem: mit is akartál mutatni nekem a Marie Claire-ben? Nyisd már ki ott, légy szíves! – én átvettem, és kinyitottam egy oldalon – semmit nem akartam neki megmutatni… Visszaadtam a lapot, ő úgy vette át, hogy ismét ici-picit meglökje a nő kezében lévő újságot – Köszönöm! – kiabálta. Még csak tíz perce tartózkodtunk a gépen, készülődni kellett a felszálláshoz. Megérkezett a stewardess, aki mindenkit megkért – különösen a vészkijáratnál ülőket -, hogy tegyék fel a csomagjaikat a tartókba. A nő megpróbálta a lába alá rejteni a táskáját, ami a vészkijáratnál tilos. Amikor odaért a stewardess, Gyuri megszólalt: Elnézést, itt a hölgynél is van még egy táska! – feltetették vele is. Értetlenül nézett galád férjemre az asszony, mire az ártatlan képpel megvonta a vállát: „De hát ez a vészkijárat, nem?”

Megkezdtük a felszállást, mi pedig ekkor mértük a végső csapást a párosra: Gyuri odaszólt nekem párszor, hogy nyugodjak meg, nincs semmi baj, mindjárt fent leszünk, és sima ügy lesz. Eközben én bólogattam, és úgy kapaszkodtam a karfába, hogy belefehéredtek az ujjaim, majd’ kitéptem a helyéből. Itt gördült le az első könnycsepp az arcomon, kicsit ki is fordítottam az arcomat, hogy a „kedves” páros jól lássa, micsoda lelki sérüléseket okoztak makacsságukkal. Jól esett kisírni a feszültséget, amit valójában az okozott, hogy vannak ilyen önző, együttműködésre képtelen emberek, akik nem hagyják, hogy a férjem mellé ülhessek. Gyuri végül feltette a napszemüvegét, és befordult az asszony felé, idétlen mosollyal a fején, egészen közel hajolva hozzá. Ekkor kezdett fészkelődni a nő, s mire elértük a repülési magasságot, már az uram mellett ültem… Úgy fúrtam bele az arcomat a vállgödrébe, mintha az életemet mentette volna meg, ő pedig olyan boldog volt, amiért az elszánt partizánharccal elérte a célját, hogy közölte: kicsikém, számomra ez a nap csúcspontja! Istenem, hát mégis együtt a kis család!

Ezután jó utunk volt, még egy-egy italra is meg akartuk hívni a párost, de persze, nem fogadták el.

A kismama sír, duzzog, edz és nem nasizik!

2012 november 5. | Szerző: Cafeblog

Hiába múlt el hirtelen az émelygés, zűrösebb napjaim vannak. Olyan, mintha harapósabb hangulatban lennék az eddig megszokottaknál. A múlt szombaton reggel például én készítettem el a kávét kettőnknek. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy alapvetően mindig Gyuri kel fel előbb, ezért általában ő csinálja meg a kávéinkat, na de most legalább egy cseppet visszaadhatok, – gondoltam én, kis naiv. Ebből az következett, hogy természetesen kicsivel cukrosabbra, vizesebbre és egyben tejesebbre sikeredett az ő kávéja is, mivel mindketten a saját ízlésünk alapján készítjük a kávét. Még akkor is, ha igyekszünk alkalmazkodni a másik ízléséhez. Én sok-sok tejjel iszom, ő pedig gyakorlatilag egyetlen korttyal. Kiültünk a kis teraszunkra, hogy elkortyoljuk. Épp, hogy belekóstolt, már el is tolta. Rám sandított, és megkérdezte, mennyi cukrot tettem ebbe? Két kiskanállal, igaz, púpozva. Miért? – kérdeztem gyanakodva. Aha, hát ez túl cukros, gyakorlatilag ihatatlan, de semmi baj.

Az az igazság, hogy máskor simán túllendülnék egy ilyen semmitmondó, kis bakin, de most valami nem engedte. Kiborultam: hogy miért kellett ezt megosztania, miért nem tudta egyszerűen csendesen elfogyasztani, annyira nem lehet szörnyű! És egyébként is (na, te jó ég, szegény!) miért nem megyünk már végre kiválasztani a kanapét, amit fél éve tologatunk magunk előtt, vagy legalább a megbeszélt szülinapi ajándékainkat vegyük már meg, már egy hónap is eltelt a születésnapjaink óta, és így tovább… Szegény szerelmem, értetlenül nézett rám, és mindebből arra következtetett, hogy valamit rosszul csinál. Bevonultam duzzogni a hálószobánkba, ő pedig a nappaliban vakargatta a buksiját, tűnődve, vajon visszakapja-e valaha a párját, akibe beleszeretett. Sírtam. Aztán elővettem a jobbik eszemet, és elkezdtem gondolkodni, mi a fene bajom van valójában, mert az ilyen kirohanásnak kell, hogy legyen valami mélyebb magyarázat. És akkor leesett a tantusz: az elmúlt időszakban – önként, de – bezárkóztam a lakásba, nem mentem szinte sehová, akárhányszor hívtak, mert nem akartam rossz társaság lenni, és mert nem is vágytam másra, csak hogy múljon a rosszullétem, vagy hadd aludjak inkább. Most pedig, hogy sokkal jobban vagyok, rám jött a mehetnék, bárhová, tehát nem a vásárolgatáson van a hangsúly, hanem azon, hogy könyörgöm, vigyen el valahová, sétáljunk egyet, akár a ház körül, és hadd szívjam tele a tüdőmet friss, szabad levegővel!

Kimentem hozzá a nappaliba, szomorúan nézett rám – istenem, de szeretem benne, hogy nem kell könyörögni, hogy kibéküljünk! Bocsánatot kértem, és összefoglaltam a hisztim okát. Megölelt, és azt mondta, akkor készüljek, irány Esztergom, együnk egy jó csülköt! Szabadsááág!!! – ahogy szegény Mel Gibson üvöltötte a Rettenthetetlen végén…

Az is hozzájárul a jobb kedvemhez, hogy újra úgy érzem, van erőm edzeni, utoljára két és fél hónapja álltam rá az otthoni lépcsőző gépemre. Amikor nap mint nap edzettem rajta, többnyire ötven perceket nyomtam, de legrosszabb esetben is negyvenet, hetente ötször, különben lelkiismeret furdalásom volt. Az első néhány hétben, amikor hanyagolni kezdtem, csak megvetően „meredt” rám a gép, mintha lenézne, amiért nincs erőm edzeni, az utóbbi időben azonban átváltott könyörgő Csízmás Kandúr-tekintetre, mintha azt mondaná, „naaa, lécci, csak egy kicsit, csak tizenöt percet lépcsőzz rajtam!”

Most végre megembereltem magam, felvettem az edzőnacimat és –cipőmet, egy jó erős melltartót (amibe még bele tudtam passzírozni magam), és felpattantam – úgy éreztem, tele vagyok energiával… Ja, úgy kábé két percig, mert a harmadik percben jött a lihegés, előbukkantak az első izzadságcseppek a halántékomon, és nagyjából a tizedik perc környékén kezdtem kis csillagokat látni. De engem nem olyan fából faragtak, hogy ilyen gyorsan feladjam! Összeszorítottam a fogaimat, és elhatároztam, hogy még öt perc, és utána tartok egy kétperces szünetet. Ez sokkal egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Az utolsó három perc leketyegését úgy húsz másodpercenként ellenőriztem a telefonomon, hátha akkor gyorsabban telik az idő, de naná, hogy nem. Mindezek közben párszor megkérdeztem a bébit, hogy ő hogy’ bírja, és ugye segít nekem, hogy vissza tudjak rázódni a testedzésbe? Biztos válaszolt, csak még nem érzem… A kétperces pihenést úgy élvezte szerencsétlen, elgyötört testem, mintha lefutottam volna a Maratont, és utána elterültem volna a fűben. Aztán megint vissza a gépre, újabb tizenöt perc. Majd’ leszédültem, de végigcsináltam. A kétperces szünetben még tricepsz erősítő, callanatics gyakorlatokat is végeztem, hogy csökkentsem kicsit a plöttyedt „integető-izmom” méretét. Végül még tíz percre visszakapaszkodtam a gépre, de azt már nem is tudom, hogyan csináltam végig… Mindegy, büszke vagyok magamra! Bár, őszintén szólva, nem látom magam előtt, hogy mostantól minden második napon megismétlem ezt a mutatványt. Majd meglátjuk, azért igyekezni fogok, hogy legalább a heti két-három alkalom meglegyen. Ja, most még nagy a szám…

Mindeközben folyamatosan beszélgettem a kicsivel. Többnyire közlöm vele, hogy mit fogunk csinálni. Most menet közben többször megkérdeztem, hogy bírja-e még a megpróbáltatásokat. Taposás közben pedig meséltem neki az apukájáról egy kicsit: hogy milyen jókat fog majd szórakozni, amikor apukája sztorikat mesél, főleg, mivel gyerekként sokáig bábszínész akart lenni a lelkem, mindent illusztrál, eljátszik a kezeivel, meg az arcával. Meg hogy majd veszünk neki bábszínházat, amit persze eleinte leginkább mi, a szülei fogunk használni, és igyekszünk majd őt elszórakoztatni (és persze, magunkat is…:) ), de aztán beszállhat ő is, amikor elég nagy lesz hozzá… Igen, ezt a bábszínházat inkább magunknak vesszük majd. De én annyira szerettem gyereknek lenni, imádtam a kreatív játékokat, úgyhogy valószínűleg a babánkéit is úgy fogom majd kiválogatni, hogy én mivel játszanék szívesen: építőkocka, lego, Tesz-vesz város könyv meg ilyenek. Na, jó, később talán ő is választhat majd…

Ha harc, legyen harc!

Tegnap este meghívtunk pár barátot magunkhoz, hogy végre megoszthassuk velük, miért tűntem el az elmúlt tizenkét héten, és hogy milyen boldogok vagyunk – nem csak azért, mert végre egyre jobban vagyok.

Itt is elÅ‘vettük a jól bevált közlési módszert, megmutattuk a kis ultrahangos képet, amin már jól látszott az arcocskája meg szinte mindene. Azért elkelt némi segítség a fiúknál, mivel az Å‘ szemük nem áll rá azonnal, hogy mit is kell nézni. Géza barátom (a Színművészeti Egyetemen  televíziós szakán volt osztálytársam) rögtön elÅ‘vett egy nyakláncot, amire ráfűzött egy gyűrűt, hogy lássuk, mit mutat az inga, fiú lesz-e vagy kislány. Gyuri itt vonult el a mosdóba, (miután nem tud mit kezdeni az ilyen „okkult” módszerekkel), és tökéletes érzékkel, akkor merészkedett elÅ‘ ismét, amikor már meg volt az eredmény: ez bizony fiú lesz, aztán késÅ‘bb jön még egy kislány, és ennyi, pont. Na, kíváncsi leszek, mert én még mindig azt gondolom, hogy lehet, hogy mégis kislány, majd ha a saját dokim is megerÅ‘síti, hogy kis fickó…!

Jó hangulatban telt az este, ők iszogattak, én, ugyebár, nem (nem is baj, nem kívánom az alkohol ízét, a szagától is feláll a nem létező szőr a hátamon). Vidám beszélgetésünket csupán az akasztotta meg, amikor iszonyatosan megkívántam a cola-t, – egész este könyörögve csábítgatott, hogy igyak már belőle. Hát töltöttem magamnak kábé másfél decit (tudni kell, hogy addig csakis tiszta vizet ittam!). Mire Linda barátnőm rám szólt, hogy ne igyak cola-t. Gyűlölök magyarázkodni, mert úgy odafigyelek arra, hogy most már tényleg kizárólag egészségeseket egyek-igyak, mint mondjuk, a Schobert család, hát ráhagytam, oké. Pedig valójában azt gondolom, hogy ha valamit nagyon kívánsz, valami nagyon jól esne, azt akkor igenis meg lehet engedni, persze, mértékkel. Na, mindegy, ami azonban robbantotta a bombát, az az volt, hogy Gyuri is beszállt a beszélgetésbe, és sajnos most először, úgy tűnt, nem az én oldalamon. MI VAN?!? – felhúztam magam rendesen. Kinéztem oldalra, hát ott van a polcon minden zacskó meg doboz nasi, pontosan három hónapja, rájuk se nézek! Nem eszem tésztát sem, legfeljebb teljes kiőrlésűt, abból is egy maréknyit, valamilyen zöldséggel! Majd megszakadok, hogy nehogy túl sokat, egészségtelent, hizlalót vagy cukrosat egyek, erre, amikor a vendégeink szabadon zabálhatják a házi sütésű pizzát, én csak egy deci cola-t engedélyezek magamnak, azt is lelkiismeret furdalással ízesítve, és dicséret helyett ezt kapom! Ami elszomorított, hogy úgy tűnt, egy pillanatra megbomlani látszott az addig tökéletesen szuperáló kis csapatunk. Végül lezártam a témát, valahogy így, ilyen frappánsan: nnna, ezt akkor most zárjuk le, mert felrobban az agyam!

Az a helyzet, hogy az elmúlt két hétben megváltozott az ilyen és bármilyen, engem célzó, általam alaptalannak ítélt beszólásra adott reakcióm. Röviden: nem esik jól disztingválni, vagy lenyelni, ha nem érzem jogosnak, amit a nyakamba kapok, – harcias kismama lettem. J Én valamiért nem ugrálok rózsaszín, masnis ruhácskában a réten, virágot szedve, békésen, harmóniában önmagammal és a világgal, inkább elkezdek minden fronton kiállni magamért. De hát, milyen anya lennék, ha később még magamat sem tudnám megvédeni, ki védené meg akkor a kicsikémet, nem igaz?